Vannak olyan dolgok, amik az ember életében, mint gyerekként a mumus, ott állnak és egyszerűen nem tud rajtuk túllendülni, vagy megoldani azokat, még akkor sem, ha látszólag nincs vele problémája és minden szépen sínen van és működik, halad a maga útján. Az én életemben az egyik ilyen dolog a vezetés. Vannak olyan időszakok, amikor nagyon szeretek vezetni, vagy inkább úgy mondom, hogy nagyon jól esik, és vannak olyanok, amikor egyszerűen nem igazán vagyok ügyes, félelmeim vannak és maximálisan bizonytalan vagyok. Elsőre levizsgáztam vezetésből és elvileg azt mondják hogy ügyes vagyok, valamiért ez mégis kialakult bennem és időről időre előjön, főleg, ha időre kell valahova mennem. Így fordult az elő, hogy nekem sosem volt saját autóm. Nem is vágytam rá. Más autóját viszont nem vezetem, csak az édesanyámét, úgyhogy ha valahova mentem, akkor mindig az ő autóját kértem el, de általában csak ilyen szabadidős saját élvezetre történő vezetések voltak, ha időre kellett mondjuk menni valahova, általában megkértem valakit, hogy vigyen el.
Most már ez nagyon nehezen lenne csak kivitelezhető, ugyanis van két gyerekünk és családban élek. A férjemnek nincs ideje elfurikázni valahova, ha éppen szükség van rá, szóval mondjuk úgy, hogy magamra vagyok maradva a történettel. Nem igazán könnyű ez nekem, de látom én is, hogy bele kell, hogy szokjak. Ki is választottuk az első autómat, és el is mentünk érte a minap.
Haza érve pedig a férjem elmondta, hogy nem kell félnem, vezessek mindig körültekintően, és nem lesz semmi baj, mert ügyesen vezetek, nyugodtan legyek óvatos és inkább lassabb, az vessen magára, aki emiatt mérges lenne rám, de én biztonságban fogom magam érezni, és jól vezetek, azzal biztosan nem lesz probléma, hogy oda találjak a címekre pedig kapok egy első ajándékot az autóhoz, és az nem volt más, mint egy autós telefontartó. Láttam, hogy nagy szeretettel adja, és minden szava őszinte volt, így meg is nyugodtam. A tartóval pedig tényleg biztos lehetek benne, hogy el is találok majd oda, ahová indulok.